CAROLINE FORBES 
--------------------------------------------------------------------------------------------
Nem szabad félned a kudarctól, játszd végig a játékot. 18, 17 évesen változott át || vámpír || Candice Accola - Jó reggelt. – köszönt be egy nő a szobámba. Hadd mutassam be, ő itt az anyám Elizabeth Forbes, Mystic Falls, serifje. Hát igen, az anyám, ez egy ritka pillanat volt, de nem értékeltem túlzottan, elhúzta a függönyt, és még nem vettem fel az ocsmány, de hatásos gyűrűt, amit Bonnie készített nekem.
- Anya! Függöny! – csak ennyit bírtam kinyögni miközben már, szinte éreztem ez égett bőr szagát, pedig magamra rántottam a takarót. Hallottam, hogy zörög a függönnyel, ezért kipislantottam a takaró alól, mikor láttam, hogy elmúlt a veszély, további balesetek elkerülése végett felvettem a gyűrűmet.
– Köszönöm az ébresztést, de szerintem mind a ketten jobban járnánk, ha te most elmennél dolgozni. – közöltem vele finoman, hogy nem szívesen látott vendég a szobámban. Mióta apa elhagyta, egy másik férfiért, azóta karrierista lett, és megfeledkezett róla, hogy az egyetlen lánya vámpír. Szóval még korán reggel sem kéne tűző napbab megfürösztenie a lapis lazuli gyűrűm nélkül.
Az ébresztést pedig nem véletlenül kaptam egyrészt késésben voltam, másrészt pedig ma van a végzős év első napja, amit fura módon anyám nem felejtett el, még sosem örültem ennyire egy évkezdésnek sem. Ezen kívül a suliban várt a világ legcukibb pasija Tyler, a vérfarkas. Igen-igen tudom, egy vámpír és egy vérfarkas, nem túl jó párosítás, de hát én járhatok rosszabbul így jogomban áll dönteni arról, hogy kivel, mikor és miért akarok együtt lenni.
Felvettem a kedvenc piros nyári ruhámat. Szeptember ellenére viszonylag meleg volt, így nyugodtan megengedhettem magamnak, hogy még kiélvezzem a nyár utolsó perceit.
Sikeresen bejutottam a suliba, miután végigköszöngettem az egész iskolát, eljutottam az egyik üzenő falig, és éppen a következő végzős program plakátját ragaszottam ki, aminek nem meglepő módon én voltam az egyik főszervezője, hiába lettem vámpír még mindig ezerrel pörögtem az iskolai élet megszervezésében. Ekkor egy kéz fogta meg a derekamat. Valaki megcsókolta a nyakamat, és akkor tudtam, hogy csak egy ember lehet az.
- Tyler. – visítottam el magam, mint egy ötéves, de hát a közelében annyinak is éreztem magam, meg úgy amúgy is. Hiába lettem, nagy komoly vámpír attól még ugyan olyan szeleburdi vagyok és időnként gyerekes. Persze ha kell komoly is tudok lenni, hisz most már ismerem ezt a világot is és ez egy kicsit megrémít. Ezért jó, hogy olyan emberek vesznek körül, akik megpróbálják elhitetni velem, hogy nincs mitől félnem.
- Szia, Car. – köszönése visszafogottabb volt, mint az enyém, de a hatalmas vigyor az arcán, azt mutatta, hogy ha nem lenne férfi és vérfarkas ő is elkezdene tapsikolni örömében. Átöleltem, megcsókoltam, majd búcsút intettem.
- Most mennem kell tovább szervezkedni. – mondtam neki még mindig mosolyogva.
– Délután találkozunk. – hát igen és innentől kezdve, csak azt a percet vártam, amikor délután meglátom az ajtónkban és tudom a napom innentől, csak egyre jobb lehet.
