DIANA MEADE
--------------------------------------------------------------------------------------------
--- “Az elme önmagában képes a Poklot Mennyé, a Mennyet Pokollá változtatni.”450 (19) || vámpír || Shelley HennigÉpp a város felé tartok igazából már elég éhes vagyok ahhoz, hogy lecsapjak valakire vagy esetleg valakikre. Nem vagyok válogatós és kíméletes sem. Ugyan miért lennék enny idő alatt elgyengült bennem az emberi énem, sőt már szerintem nincs is olyanom. Legszívesebben az első embert megölném aki velem szembe jön de nem fedem fel magam. Nem tehetem, nem fedhetem fel a családomat.
Besétáltam egy sötét sikátorba és ahogy elterveztem be is sétált oda valami barom. Nem értem, hogy lehetnek emberek ennyire bénák vagy buták. Ilyen helyekre nem sétál be épp eszű ember, de nekem ez csak jó volt. Meghallottam a 3 közeledő ember léptekét már éreztem a vér áramlását, a szívveréseket. Amik ebben az esetben igen nyugodtak voltak, na majd ha végzek az egyikkel már nem lesznek ilyen nyugodtak.
Egyre közelebb értek de én még várok egy kicsit, hogy még jobban lássam kiket is fogyasztok ma el.
Amikor megláttam őket rögtön láttam, hogy honna jöttek. Mivel az 1900-as években mindenki imád színházba járni ők is onnan jöttek.
Látszott az öltözetükön. Borzasztóan ki voltak csípve. Egy nő és egy férfi a két szélen és köztük a 10 év körüli lányuk. Szőke haj, kék szemek. A kislány a kiskori énemre emlékeztetett. Emlékszem amikor a szüleimmel én is színházban voltam, igen tehetősek oltunk így nem volt nehéz, de már nagyon régen volt több mint 400 éve. Nem is kavart fel a dolog.
A férfit nem lesz nehéz elintézni kis vézna, fiatal ember volt, a felesége sem volt sokkal különbb nála. A kislányt szintúgy seccpec alatt elfogyasztom.
Most már azon morfondíroztam, hogy vajon kit is egyek meg előbb. Azt hiszem a férfi lesz az. Had lássa csak a lánya és a felesége ahogy megölöm. Végig nézik ahogy a caládfő nem képes megvédeni őket és, hogy cserben hagyja őket. Szegények, milyen gonosz is az élet.
Biztos nem idevalósiek, mert aki a városban él nem olyan ügyefogyott, hogy korom sötétben besétáljon egy sikátorba. Valószínülegeltévedtek, egy kis kiruccanás számukra a vég. Milyen jól is hangzik, valakinek.
Szépen higgadtan előjöttem a sötétből és kérdően rájuk pillantottam. A nő szemében láttam a riadalmat és a védelmet amit a lánya felé mutatott amint előjöttem. Észrevettem, hogy a na hátra-hátra pillantgat. De különösebben nem foglalkoztam vele. Úgy voltam vele, hogy biztos keresi a megmentőt. Vagy valami ilyesmi.
Odasétáltam hozzájuk és lassan elmondtam nekik, hogy mit is kell tenniük.
- Most szépen itt maradtok és nincs sikítás, sem kiablálás, hamarabb túlesünk rajta, ha nyugton lesztek. - láttam, hogy mindenki azt teszi amit mondtok.
Minkor végeztem a szülőkkel, lassan közeledtem a kislány felé. Belenéztem a szemébe és megnyugtattam, hogy nem sokára meghal nem kell félnie gyors leszek. Nem hagyom szenvedni mégis csak egy kislány, de azért megölöm.
Épp a nyakához tettem a szám amikor hihetetlenül sértő sikítást hallottam a hátam mögül. Nem tudtam ki az. A lány nem lehette, hisz megidéztem.
A hang egy másik lányból jött. Kisebb volt és nagyon hasonlított az áldozatomhoz. Most fogtam föl, hogy a nő miért nézegett olyan rémülten a háta mögé. Valahogy a kicsi lemaradt, vagy valami és remélte, hogy nem kerül elő amíg itt vagyok. De jó plusz egy vértasak nekem. Én így álltam az emberekhez, nem becültem őket túl sokra, de nem is akartam.
A lány elé mentem és egy mozdulattal eltörtem a vékony nyakát. Majd vissza a másikhoz.
Nem akartam, hogy a kislány végignézze a nővére halálát, haljon meg hamarabb. Ne szenvedjen már többet. Mikor mind a négyen hallottak voltak és én jóllalktam lassan elindultam haza felé. Nem zavart, hogy 4 ártatlan embert megöltem, mert nem volt túl sok bűntudatom. Kicsit sem izgatott a dolog, hogy esetleg valakinek ezzel fájdalmat okozok. Csak is magamra gondoltam, ami persze mindig is így volt és lesz is amíg élek.
